Erika a Magyar Szent Jakab úton 2014

Aki a világ csodájára jár, annak valóban csodájára jár az egész világ.

Már 2013-ban, két évvel a spanyol Camino után kacérkodtam a gondolattal, neki kellene vágni a magyar Szent Jakab útnak is. A tervezgetésből egy évvel később, 2014-ben lett valóság. Hónapokon keresztül gyűjtöttem az információkat és , amikor a regisztráció nyilvánossá vált, azonnal jelentkeztem a nyári csoportos zarándoklatra. Mint kiderült, rekord idő alatt betelt a létszám, de én benne voltam az első csoportban. Július 17-én indultunk és 8 nap alatt tettük meg a Budapesttől Lébényig tartó 200 kilométeres távot.

Nem igazán tudtam, mit is várhatok egy csoportos zarándoklattól, de az mindenképpen megnyugtató könnyebbség volt, hogy nem kellett a szervezéssel foglalkoznom. Megvoltak a napi távok, bebiztosított szállásaink voltak, a többi csodáról pedig, amivel a csoportos zarándoklat járt, és az úton megtapasztalhattam, fogalmam sem volt. Ez a zarándoklat a Camino szellemiségét követve egy szabad, nem vezetett zarándoklat, vagyis út közben nincs semmi kötelező, mindenki saját ereje, eltökéltsége, belső vezetettsége szerint haladhat a külső és a belső Úton. Nem féltem egyedül indulni, tudtam, ha szükségem lesz rá, a gondviselés mellém rendel valakit.

Már az indulás előtti délután felutaztam Budapestre. Fiaméknál aludtam, koraira terveztem az indulást. Részt vettem a Jézus Szíve templomban történő misén, ahol az útnak induló zarándokok. áldást kaptak a miséző paptól. Nagyon megható volt. Ekkor még érdeklődve figyeltem a jelen lévőket, senkit nem ismertem.

A mise után a templom előtt egy rövid megbeszélésre gyűltünk össze, ahol egy kedves hölgy megkérdezte, én is egyedül vagyok-e, mert ő igen. És ha én is úgy gondolom, indulhatnánk holnap reggel együtt a Lánchídtól. Ibolya végig a társam volt, összetartottunk, de mégis szabadon hagytuk egymást. Hálás vagyok, hogy megismerhettem. Neki ez volt az első zarándoklata(de biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó).

A következőkben ennek a zarándokútnak a naplóját lehet olvasni. Ez nem egy útleírás, hanem az én zarándoklatom leírása. Sok képet töltöttem fel, de az út hangulata, csak nyomokban jeleníthető meg. Mindenkinek, aki blogomat olvassa, köszönettel tartozom.

Figyelmetekbe ajánlom az előző naplóimat:

www.armaiera.blog.hu ( Erika és Judit a Caminon)

www.erika2013.blog.hu    (Kerékpárral Passautól Bécsig)

Indulás előtt, még otthon

 Idézet egy "Lelki ráhangoló" levélből

Az 1. nap még azzal telik, hogy próbáljuk kitapogatni, mi is ez a valami, amibe mi belevágtunk. Idegen még minden és nagyjából mindenki. Kicsit talán riasztó is, nem tudjuk, mi vár ránk, bírni fogjuk-e a zarándoklatot, kiálljuk-e a próbákat, lesznek-e igazi társaink. Fejünkben, mozdulatainkban, rutinjainkban még ott zakatolnak a hétköznapok. Próbálunk kilépni mindebből, nemcsak testileg, de lelkileg is. Próbálunk megérkezni az Útra. Próbálunk megérkezni a zarándoklás világához, és régi/új zarándoktársainkhoz. Ez így természetes. Az első nap még a rengeteg izgalmas, új impulzus napja, sok köszönés, ismerkedés, óvatos beszélgetés. Mégis. Ebben a nagy kavarodásban próbáljunk meg ne csak az Úthoz és a társakhoz, de önmagunkhoz is megérkezni. Hosszú a nap, ha akad benne egy kicsi idő, amikor egyedül maradhatunk, köszöntsük magunkat is, fogadjuk szeretettel ezt a kissé félős valakit, kérdezzük meg, mi végre indult el, ki ő, hogy érzi magát, mi rejtőzik belső csöndjében!

Megfontolás az egész útra vonatkozóan: Induljatok útnak úgy, mint egy üres edény! Ne legyenek elvárásaitok, ne töltsétek meg előre lelketek serlegét, mert akkor az, amit kapnátok az úton, már nem férne bele. Ürítsétek ki szívetekből az elvárásokat, induljatok nyitottan, éljétek meg a pillanatok nyújtotta élményeket, hadd teljen meg lelketek kelyhe azzal a nedűvel, azokkal a leckékkel és ajándékokkal, amelyekre épp most szükségetek van! Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek!

„Amikor a világra jövünk, mindannyian kis magok vagyunk, a jóságból és szeretetből meg tud születni benned is és bennem is a csoda, a végtelen felé nyitott ember, aki kézen fogja társát és elindul a SZERETET felé…”   (Böjte Csaba)

Péteréknél jól aludtam, de hajnalban már igen csak nézegettem az órámat. Nagyon korán keltem, negyed hatra már kint voltam a Clark Ádám téren. Na, ezt a távolságot, vagyis a Galambóc utca és a Lánchíd között villamossal tettem meg. Nem éppen zarándokhoz méltó tett volt, de úgy voltam vele, a Szent Jakab út a nulladik kilométerkőtől indul, és lesz éppen elég kilométerünk a mai napra.

Én voltam az első érkező, szeretettel üdvözöltek a szervezők. Megkaptam a zarándokútlevelemet az első pecséttel. Kaptunk 1-1 idézetet és egy képeslapot, hátulján imával.

URAM!
Ahová tettél, ott szolgállak,
ahol megsejtlek, megcsodállak.
Ahogy tudlak, úgy követlek,
ha megbotlom, nem csüggedek.
Amim van, azért magasztallak,
amim nincs, azért nem zaklatlak.
Ami a munkám, megcsinálom,
a jó szót érte sose várom.
Ha nem sikerül, nem kesergek,
és másnap mindent újra kezdek. Ámen       (Jó újra kezdést!)

Míg én vártam Ibolyára, akivel tegnap a zarándokmisén megbeszéltük, együtt indulunk, egy fürge hölgy már neki is vágott a Normafához vezető útnak. Így nem én lettem az első induló. Rövidesen Ibolya is megérkezett így mi is pontban fél hatkor elindultunk.

Indulás előtt a Lánchídnál

Nagyon nehéz volt ez az első szakasz, a szintkülönbség miatt, de egész jól bírtuk, hiszen még a nap elején tartottunk. Hét után nem sokkal érkeztünk a Normafához, jó tempóban gyűrtük le ezt az első 6 kilométert. Itt már nagyon sokan gyülekeztek, kiderült csak páran vállalták be a Lánchídtól való indulást.

A Normafánál volt az igazi kiindulási pont, mindenfélét lehetett venni, kitűzőt, táskát, matricát. Én egy Jakabos pólót vettem, mondták esténként mindenki abban szokott lenni. Ettem pár pogácsát és megtöltöttem a vizes palackomat a közelben levő kútnál..   Ekkor szólított meg bennünket egy hölgy, szeretne velünk tartani, mert egyedül van. Azt hitte, mi már régi ismerősök vagyunk. Mondtuk neki, persze jöhet, de mi is csak most ismertük meg egymást és már megbeszéltük, nem fogunk szorosan egymás mellett ballagni, ha bármelyikünk sietne, vagy inkább lemaradna, azt nyugodtan megteheti. Jól választottuk ki egymást, végig összetartottunk így hárman, ami nagyon jó volt.

Indulunk a Normafától, Irénke, Ibolya és én

Indulás előtt a csoport lelki vezetője Dóri áldotta meg a kis csapatunkat. Hát bizony elérzékenyültem, elkezdtem sírni. Nem is fékezetem könnyeimet, hiszen a többiek is sírtak. A kis elérzékenyülés ellenére vidáman indultunk tovább, Ibolya és én a hetedik kilométert kezdtük, Irénke pedig az elsőt. Megcsodáltuk a város panorámáját, onnan a magasból. Lenyűgöző volt.

A Normafa után rövidesen elértük az Anna rétet a Szent Anna kápolnával. Ez egy pici kápolna, ellőtte fakereszt. Majd a Makkosmária római katolikus kegytemplomhoz értünk, de sajnos nem volt nyitva.

Gyönyörű erdei utakon mentünk tovább Budakeszi felé. Sajnos útépítési munkálatok miatt egy kerülőt kellett tenni, de ott és akkor még nem éreztük a plusz kilométereket. Budakeszin egy benzinkútnál tartottunk pihenőt, a WC-t ingyen használhattuk.

A Budakeszi-Páty közötti erdő külön élmény volt, öt vadkerítésen kellett átmászni. A vártnál könnyebben ment, 10 kilós csomaggal a hátamon. Itt már erősen kezdtem fáradni. Szaporodtak a megtett kilométerek és egyre melegebb lett. 30 fok fölött volt a hőmérséklet. Egy szép árnyas tisztáson lefeküdtünk a fűbe, pihentünk egy jót. A mellettünk elhaladók szóltak, rövidesen itt a Pátyi csárda, padokkal, asztalokkal, de mi Ibolyával maradtunk, Irénke ment tovább, mondta a csárdánál majd megvár minket. Míg ott pihengettünk a fűben, jött egy anyuka, 3 kisgyerekkel sétált az erdőben, ő is mondta, nemsokára itt a falu.

Pihenő a Pátyi vadaspark egyik tisztásán

Mászóka a vadkerítésen át

A pihenő után még egy vadkerítésen, az ötödiken kellett átmászni, amelynek tövében találtam egy homokozó kislapátot. Gondoltam, azoké a kisgyerekeké lehetett, akikkel a tisztáson találkoztunk. Felvettem a kislapátot, gondoltam, majd otthagyom a csárda teraszán. De ahogy haladtunk, egy faluszéli mellékutcában észrevettük az anyukát a 3 gyerekkel. Igaz már jó messze jártak, de elkezdtünk teli torokból kiabálni. Szerencsére meghallották és az anyuka visszafutott a kislapátért. Kaptunk érte két szem szilvát. Hát a mai jócselekedet kipipálva!

A Pátyi csárda bezárt, de a teraszán megpihenhettünk, csak vízvételi lehetőség nem volt, pedig már nagyon számítottunk rá. Itt ettem meg az egyik, még otthonról hozott szendvicsemet, 1-2 pogácsát és kiittam az összes vizemet. Jelszó: Vizet kell szerezni sürgősen!
A faluban több artézi kút is volt, de víz, sajnos egyikből sem folyt. Páty egy jó hosszú falu, kétszer mentem be kocsmába, és megkértem a pultost, töltse meg csapvízzel a palackomat. Meg is tették szó nélkül. Pátyon nyitva volt a katolikus templom, annak hűvösében pihentünk egy rövidet, majd indultunk tovább, hogy nekivágjunk a hírhedt töki egyenesnek.

Hosszú és fárasztó menetelés kezdődött (folytatódott), volt olyan, azt hittük eltévedtünk. De mindig volt útbaigazító jel. Vagy egy mosolygós napraforgó smile, vagy három szál kitépett gazból a földre kirakott nyíl.

Gyönyörű napraforgótáblák között ballagtunk

A töki egyenes azért hírhedt, mert 10 km-en igaziból nincs semmi. Nincs árnyék, nincs vízvételi lehetőség és a táj monotonitása is próbára teszi a már igencsak fáradt zarándokokat. Mi a nagy hőséget megúsztuk, mert közben beborult az ég és körös-körül villámok cikáztak. Nem kellett sokáig várni az esőre sem. Előkaptuk az esőfelszerelést, beöltöztünk és egy jó darabot szakadó esőben ballagtunk. Így értünk el egy majorhoz, ahol a házigazdák nem voltak otthon, de számítva a csoportos zarándokokra, nyitva hagyták a kaput, bemehettünk az udvarba. A teraszon jó sokan húzták meg magukat az eső elől. Mi is itt vártuk meg az eső végét.

Elmúlt az eső, indulhatunk tovább

Jókedvűen töltöttük el az időt. A teraszra a házigazdák készítettek kávét, gyümölcsöt és a kerti csapból feltölthettük vizes palackjainkat, mert a töki egyenes nagyobb része még előttünk volt. Hálásak voltunk, mert kellemesen lehűlt az idő és a töki egyenes legnagyobb nehézsége az árnyékmentes sík terep, amit a spanyol mesetához hasonlítanak. De úgy látszik ennek a szakasznak a nehézségeit nem lehetett elkerülni. Felülről velünk volt az Úr, de alulról kaptunk olyan nehézségeket, ami nem feledtette velünk, hogy zarándokok vagyunk. A felázott talaj hatalmas csomókban ragadt a cipőnkre. Kilós sárlepényekkel caplattunk. Teljesen elszakadtunk egymástól. Ibolya előre ment, Irénke valahol mögöttem lemaradva. Nem is láttuk egymást. Én egy kisebb csoporthoz csapódtam, velük vánszorogtam a sárban. Volt, aki már nem bírt a cipőjében jönni, átvette a szandálját és abban taposta a sarat.

Lábaim és a cipőm, vizesen, sárosan és ami nem látszik, nagyon fáradtan

Nagyon-nagyon fáradtan értünk be Tökre. Onnan már házak között, aszfaltos úton baktattunk. 5 órára értünk Zsámbékra, ahol a templom melletti iskola tornatermében volt a szállásunk. Nagyon fáradtan vonszoltuk be magunkat a szállásra, ahol teával, dinnyével és sütivel vártak bennünket.

Kifizettük a szállást, bevackoltuk magunkat, ismét együtt voltunk mind a hárman, Ibolya, Irénke és én. Szétnyitható mobil ágyakon aludtunk. Egy tornapadot cipeltünk az ágyak végéhez, arra pakoltuk a cuccainkat. Szerencsére kulturált fürdési lehetőség volt, tiszta zuhanyzó, WC. Megfürödtem és lefeküdtem. Szóba sem jöhetett, hogy elmenjünk, megnézni a híres zsámbéki romtemplomot.

Az esti zarándokmisére sem mentem el, de 20:30-kor volt egy csoportmegbeszélés, ahol ismertették a másnapi útszakaszt, felhívták a figyelmet a kritikus pontokra, majd volt egy kis játék is. Nagyon fáztam és nagyon fáradt voltam, ezért egy kis naplóírás után le is feküdtem.

Sokat forgolódtam, fájtak a lábaim és kavarogtak a gondolataim. Kellett nekem ide jönni? Nem volt elég a Camino? Nagyon nehéz és kimerítő volt ez az első szakasz. Kell nekem ez a szenvedés? Aztán elaludtam.

Első szállásunk

„Merj találkozni önmagaddal!”

 

„Ne hallgass arra, hogy mások szerint milyennek kéne lenned. Mindig a belső hangra figyelj, hogy te milyen szeretnél lenni.” (Osho)

Reggel fél hatra terveztük az ébredést, de 5-kor már olyan nagy volt a mozgolódás, hogy mi is felkeltünk. Jó sokáig készülődtünk, 6 óra lett, mire elindultunk. Ma már nyoma sem volt bennem a tegnapi kétkedésnek és aggódásnak, megújult erővel, viszonylag kipihenten vettem hátamra a zsákot és indítottam be a lábaimat. Nagyon kedvezményesen lehetett reggelizni, de én csak egy üres teát ittam. A szállás mellett volt egy Coop, oda mentünk be és bevásároltam a mai napra. Vettem 2 zsemlét, szeletelt sajtot és tartós szalámit, ezekből csináltam napközben szendvicseket.( Ez volt a leggyakoribb menüm 3 éve a Caminon is. ) Még volt pogácsám és kekszem is. Éhen már nem fogok halni. A vizes palackot feltöltöttem, 1 liter vízzel is el lehet lenni egy darabig.

Rövid táv volt a mai, különösen a tegnapihoz képest.

Elérve a falu határát, rögtön egy jó kis kaptatóval indítottunk. Gyönyörű volt a reggeli táj, sok volt a felhő.

Az út a tegnapi eső miatt igen csak ragacsos volt. Nagyon keskeny ösvényen ballagtunk és a cipőnkön, a tegnapihoz hasonlóan több kiló sarat, sárlepényt cipeltünk. De kellemes volt az idő egész délelőtt.

A futóművem

Mányon, a falu elején egy kis szeretetvendégség várt minket. Egy falubeli hölgy, aki már maga is megjárta az Utat, a kis unokájával várt minket. Két kis asztalra volt mindenféle finomság kipakolva: zsíros kenyér, paprika, paradicsom, kávé, tej.

Szeretetvendégség Mányon

A faluban továbbhaladva a református templom és parókia udvarát nyitották meg előttünk. A lelkész köszöntött minket, friss vizet kaptunk és a WC-t is használhattuk. Megnéztük a felújítás alatt lévő templomot is. Pihentünk egy jót, majd indultunk tovább. Mányból kifelé haladva még két ház előtt várták kis frissítővel a zarándokokat. Először egy apuka négy gyermekével vizet és gyümölcsöt kínált, kicsit tovább pedig egy szőke kislány bodzaszörpöt és ásványvizet. Nagyon megható volt 1-1 ilyen gesztus, erőt adott a továbbhaladáshoz, amire igen csak nagy szükségünk volt.

Pihenő a református parókia udvarán

A református templom belülről a szószékkel

A zarándokokra várva

Jó fáradtan érkeztünk a következő faluba. Vasztély kicsi, 200 lelkes falu. Egyetlen vegyes boltja zárva volt, sokan a bolt előtt egyszerűen lerogytak a földre. Mi egy kicsit tovább mentünk, szerencsére! Jó kis pihenőhelyet találtunk. Egy szép játszótere volt ennek a kis falunak, padokkal, asztalokkal. Jó egy órát pihentünk, leápoltuk a lábainkat, ettünk és a padokon fekve heverésztünk. A faluból kifelé haladva, láttuk, egy zarándoktársunk mosakodik a temető kútjánál. Minket is invitált, menjünk, jó friss a víz. Éltünk a lehetőséggel, már csak azért is, mert igen csak meleg kezdett lenni. Megmosakodtunk, kicsit felfrissítettük magunkat és a palackjainkat is feltöltöttük.

Pihenő Vasztélyon

Megpihenve, felfrissülve folytattuk utunkat. Nem túl nehéz terepen, egy földes úton ballagtunk tovább. 5 és fél km múlva elértük a tarjáni halastavakat, ahol a tarjáni plébános és néhány hittanos gyermek várt minket egy nagy vödör őszibarackkal. Ismét pihentünk egy kicsit. Már nagyon meleg volt, izzadtunk rendesen, de fél háromra beértünk Tarjánba, ahol a helyi sportcsarnokban volt a szállásunk. Teával, vízzel, dinnyével és sárgarépával vártak a szervezők. Fürdés, mosás, teregetés és utána már csak a pihenés. Nagyon fáradt voltam ismét, még aludtam is egyet a viszonylag hűs sportcsarnokban.

A tarjáni halastavaknál

Este misére mentünk. A templomba belépve rögtön elérzékenyültem, gazdagon terített asztal várt minket, a helyi asszonyok szeretetvendégsége. A mise is értünk, zarándokokért szólt. Egy kívánságot lehetett felírni egy darab papírra, beletenni egy kosárkába, amit a pap megáldott és az Úr színe elé vitt. Szinte végig sírtam a misén, de ezzel nem csak én voltam így.

Még a mise előtt a helyi boltban vettem fél liter tejet és két zsemlét. A tejet rögtön magamba döntöttem, a zsemle a holnapi elemózsiám lesz a maradék szalámival és sajttal, valamint azzal a három darab sütivel és egy almával, amit a templomban elcsomagoltam.

Este még volt egy rövid megbeszélés, aztán alvás. Most nem forgolódtam sokat, a délutáni szunyókálás ellenére gyorsan elaludtam.

Cipők és botok a Tarjáni sportcsarnok bejáratánál

Zarándok útjelző tábla Fejér megye határán

Az ÚT

„Merj bízni a gondviselésben.”

 

„ Ha rugalmas vagy és hagysz másokat olyannak lenni, amilyenek, akkor egy rakás stressztől kíméled meg magad. A lelki béke a megváltozott hozzáállásból származik, nem pedig a megváltozott körülményekből.”

Reggel már korán nagy volt a mozgolódás, így mi is felkeltünk és 5:50-kor el is indultunk. A faluból kifelé haladva egy ház előtt ismét egy asztalka volt megterítve a zarándokoknak. Egy házaspár készített ki zsíros kenyeret, paprikát, ásványvizet, őszibarackot. Megint csak elérzékenyültem, mikor mindezt megláttam. Mindent megkóstoltunk és szeretettel öleltük meg egymást ismeretlen vendéglátóinkkal. Így most már a reggelink is megvolt, bár egy kicsit későbbre terveztem a tegnap vásárolt dolgokból. Az elemózsiámat pedig cipelhettem tovább magammal.

Kora reggeli vendéglátás a tarjáni főutcán

A falu végén rögtön keményen emelkedni kezdett az út és kisebb szakaszok kivételével így is maradt 12 km-en át. Kb. 7 km után érkeztünk Vértestolnára, ebbe a nagyon szép fekvésű faluba. Megnéztük a templomot és a mellette lévő udvarban, ami zarándok pihenőhely, pihentünk egy jót. El lehetett menni WC-re is. Majd nekivágtunk az újabb 5,5 km-es igen erős emelkedőnek. Csodálatos erdős részen kaptattunk fölfelé. Szakadt rólam a víz, de jó tempóban törtettem előre. Útközben a Hideg kút forrásnál feltöltöttük palackjainkat a valóban hideg forrásvízzel, ittunk, mosakodtunk egyet és mentünk tovább. Az utunk legmagasabb pontját elérve, a Kovácsi Rotundánál pihentünk egyet, ami egy Árpád kori település kőtemplomának romja. A Gyöngyök útján túrázók egy köszöntő üdvözletet rejtettek el a kövek között, amit sikeresen megtaláltam. Meghatódva olvastuk a biztató, bátorító sorokat és a mellékelt verset.

Megtaláltam az elrejtett üzenetet

Reményik Sándor

Istenarc

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, miképp került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

Rövid pihenő után, most már mindig csak lefelé indultunk tovább. Gyönyörű erdei úton haladtunk. Keresztek, kálvária stációi voltak az utunk mellett. Nagy élmény és térdízületeket próbáló szakasz volt. Ma egész nap botokkal mentem, de nagy szükség is volt rájuk, úgy a meredek emelkedésnél, mint az ereszkedésnél is.

Baj, majd Tata következett. Tata legelején a Kisfüttyös kocsma árnyas kertjében pihentünk egy jót. Ibolya és Irénke kávéztak egyet. Én csak leápoltam lábaimat, pedig tudtam, nemsokára célba érünk. A pihenő után újult erővel, de a melegtől igencsak szenvedve értünk be a szállásra, ami a Vaszary iskola tornaterme volt. Fél kettőkor már ott is voltunk, nagyon jól jöttünk a nehéz terep ellenére.

Beértünk Tatára

Irénke ma elment haza, majd Pannonhalmára fog visszajönni, onnan folytatja az utat.

Zuhi, mosás, teregetés, pakolás után ettem egy jót, megettem a 2 zsemlémet, amit még tegnap vettem és cipeltem magammal egész nap. Majd elmentünk egy közeli Sparba. Vettem fél liter hideg kakaót, 1 paprikát, 2 zsemlét, 10 dkg szeletelt sajtot. Ez lesz a holnapi elemózsiám, szalámi maradékom még van. Ja, a hideg kakaót ismét benyaltam egyből.

Visszamentünk a szállásra és pihentem egyet a tornaterem viszonylag hűvösében. Kint forróság volt, izzott minden. Nagyon örültünk, hogy olyan korán indultunk reggel, így a délutáni forróságtól megmenekültünk.

Szállásunk Tatán

Az ágyam minden holmimmal

Este hatkor mise volt a közeli templomban. Tele volt a templom, egy bencés gimnazistákból álló biciklis csapat is ott volt.

Ismeretlenek sütit és gyümölcsöt hoztak a szállásra, nekünk, zarándokoknak. Nagyon megható ez a mindenütt tapasztalható jószívűség.

Holnap vasárnap. A napokat számlálom, de egyébként nincs semmi hírünk a világról. Jó ez a csend, ami körülvesz napközben. Sokszor órákon keresztül meg sem szólalok. Járnak a gondolataim, sokat gondolok családomra, szeretteimre, barátaimra és azokra is, akik már nincsenek köztünk. Újra és újra megfogalmazódik bennem, mennyire hiányzik az édesanyám, akit már 17 éve elveszítettem.

A mai napnak volt még egy nagyon megrázó eseménye. Három éve a Caminon, már Santiago de Compostellához közeledtünk, amikor összetalálkoztunk egy magyar hölggyel. Julika győri állatorvos, aki csatlakozott hozzánk, és az utolsó napot és éjszakát együtt töltöttük. Megbeszéltük, hazaérkezésünk után majd keressük egymást, de ez valahogy elmaradt. Most eszembe jutott, hogy az utolsó szállásunk Győrben lesz, ezért felhívtam Julikát, hogy találkozzunk és beszélgessünk egy kicsit. Nagyon szomorú hírt kellett megtudnom. Julika egy otthoni baleset következtében lebénult és már három éve tolókocsiban van. A hívásomnak viszont nagyon örült és a férje megígérte, eljön értem autóval és elvisz hozzájuk, hogy így találkozhassunk. Nagyon megrázott ez a szomorú hír.

Képek a 3. napról

"Merj megbocsátani"

 

"Ha szeretsz, más szemmel nézel a világra; nagylelkű leszel, megbocsátó, jószívű,pedig korábban esetleg kemény és rideg voltál. Az emberek óhatatlanul is hasonlóan viszonyulnak hozzád, s hamarosan abban a szeretetteljes világban élsz, amit te magad teremtettél."

Korai kelést terveztünk, még korábbi lett belőle, mert mindenki nagyon mozgolódott. Már 5 óra előtt felébredtünk. Én gyorsan minden dolgomat beledobáltam a hálózsákomba, kivittem az udvarra és egy padot birtokba véve, szépen összecsomagoltam. Megettem egy almát és hat előtt tíz perccel elindultunk.

Indulás előtt kora reggel Tatán

Ibolyával ballagtunk a városból kifelé. Tata nagyon szép, ide vissza kell jönni egy kirándulásra. Az Öreg tó partján indultunk, majd lassan elhagytuk a várost és egy földúton haladtunk. Tudtuk, 14 km-en nem lesz semmi civilizáció, csak gabonatáblák, szőlőskertek, napraforgó és kukoricatáblák. Eléggé belemélyedtünk a hosszú, monoton gyaloglásba és sikeresen el is tévedtünk. Gyanúsan elfogytak az útmenti jelek és mögülünk a zarándoktársaink is.  Kb. 500 métert kellett visszagyalogolnunk, amikor ráleltünk a jelzett útra. Nagyobb útjelző kő nem is lehetett volna, amit nem vettünk észre, így kimaradt egy balra letérés. Hát így jár, aki nem figyel a jelekre, eltévelyeg, aztán küszködhet, hogy visszataláljon a helyes útra. Mérges voltam magamra! Egyébként is valahogy nagyon fáradt voltam, ezt a 14 ill. 15 km-t nagyon nehezen bírtam. Nagyon szomorú dolgokról beszélgettünk Ibolyával, nem csak a testem, a lelkem is terhelődött. Fél tízre értünk Mocsára. Olyan kimerült voltam, hogy csak lerogytam egy padra és sírtam-sírtam. Egy hölgy jött oda hozzám, átölelte a vállamat, lesegítette a zsákomat és adott egy pohár vizet. Lassan megnyugodtam. A plébánia udvarán vártak bennünket mindenféle finomsággal a helyiek. Szendvics, zsíros kenyér, édes és sós sütik, tea és VÍZ. Ettem bőségesen és megittam legalább 2 liter mindenfélét. Különösen jól esett a meleg tea, nem is gondoltam volna. Kb. egy órát pihentünk itt, majd indultunk tovább, Még 10 km volt a célig, tehát az út nagyobb része már mögöttünk volt.

Pihenő Mocsán

Igen meleg volt, perzselt a nap, szakadt rólam a víz és az út sem volt könnyű. A korábbi esők miatt hatalmas vizek gyűltek fel az úton, amiket nem volt egyszerű kerülgetni. A kukoricás szélébe kellett felmenni, ott egyensúlyozni, hogy szárazon átjussunk rajtuk.

Kétszer tartottunk még pihenőt, amikor árnyékot adó fára leltünk. A második alkalommal egy szélerőmű tövében pihentünk le. Sorra értek utol bennünket társaink, mindenki nagyon szenvedett a melegtől, de jókat kacagtunk a saját nyomorúságunkon.

A hőségtől szenvedő, de jókedvű zarándokok

Fél kettőre értünk be Nagyigmándra. Az iskola és a tornaterem a szállásunk. Mindenütt ágyak vannak, nem csak a tornateremben, hanem a tantermekben, folyosókon, sőt vannak, akik az udvaron alszanak.

A nagyigmándi szállás bejáratánál egy kedves zarándoktársammal, Petrával

Zuhanyoztam, mostam, majd aludtam egy jót. Ibolya ébresztett, menjünk az esti misére. Előtte belelógattuk lábunkat a falu közepén levő Zarándokok szökőkútjába, ami ennek az útnak egy rituáléja, majd a misére is elmentünk. A velünk együtt zarándokoló lébényi plébános misézett, és a végén a csoportunk legfiatalabb tagja, a 22 éves Dávid, aki teológus hallgató, szintén beszélt hozzánk és egy saját versét is felolvasta. Nagyon megható volt, megint csak elsírtam magam, de sokan pityeregtek, lehetett hallani. Látni, csak a mellettem ülő Ibolyát láttam, aki szintén törölgette a könnyeit.

Lábmosás a Zarándokok szökőkútjában

A mise után közös vacsora volt, a helyiek főztek nekünk. Gulyás és gombapaprikás volt, nagyon finom.

Az esti összejövetelen nem voltam ott, gyerekeimmel telefonáltam, jó volt beszélni velük, hallani a hangjukat. Majd még a naplót írtam.

Megvan a fele zarándoklat. A fáradságon kívül más bajom nincs, de sokan nagyon szenvednek. Többen kénytelenek voltak feladni az utat. Ketten a vízhólyagok miatt, egy valaki megbetegedett, lázasan utazott haza, és egy fiatal lány, aki anyukájával volt itt, szintén a lábai nem bírták. Hiába fáslizták, fel kellett adniuk. Sokan cserélték a túrabakancsot szandálra, azt kényelmesebbnek találják. Esténkén, mint egy varroda, úgy néz ki a hálóterem, olyan sokan cérnázzák a vízhólyagjaikat.

Reggel a "Merj megbocsátani" üzenettel indultunk útnak. Délután a szálláson is ehhez kapcsolódó gondolatok, bölcsességek fogadtak bennünket.

"Merd elengedni a felesleges dolgokat."

 

Bocsáss meg és meggyógyulsz! Nézz el mindent, amit ellened elkövetnek, és sok bajnak nézel elébe.  (Lewis Benedictus Smedes)

Tegnap este elhatároztuk, hogy korán kelünk és indulunk minél előbb, hiszen ismét kánikulát jeleztek a mai napra. Még négy óra sem volt, többen elkezdtek mocorogni. Kimentem a mosdóba, de utána már nem tudtam visszaaludni. Ibolya is ébren volt, gondoltuk, akkor rajta, induljunk. Mindenemet beledobáltam a hálózsákba és a mosdóban egy padon, szép nyugisan összecsomagoltam. 5 –kor indultunk, de egy korán nyitó kisboltnál megálltunk, vettem 1 paprikát, 1 zsemlét, ezeket elcsomagoltam, fél liter tejet pedig ott helyben megittam. Jó hideg volt, nagyon jól esett. Kb. egy negyed órát időztünk a boltnál, majd nekivágtunk az útnak. Nem volt hosszú a mai táv, de a hőség miatt tudtuk, nem lesz könnyű.

15 km után értük el Etét, 9 órára már ott is voltunk. Nyomtuk keményen a kilométereket, ki akartuk használni a reggeli viszonylag kellemes időt. Közben csak kétszer álltunk meg inni és pisilni. Ez utóbbira a kukoricatáblák igen alkalmasak voltak. Csak 4-5 soron kellett átmenni, máris teljes takarásba került az ember. Biztos, ami biztos, én mindig 12 sor kukoricán mentem át. Jókat nevettünk ezen.

Etére beérve a református templomba tértünk be, ahol vízzel és kávéval kínáltak bennünket és kaptunk pecsétet is. Majd a faluház udvarára térhettünk be, ahol árnyas padok, asztalok mellett pihentünk egy órát. WC, lábápolás, reggeli, ezzel töltöttük az időt. Megtettem minden tartalék elemózsiámat. Volt még egy kis sajtom, igaz a szeletek egy tömbbé álltak össze a melegben, de azt ettem a reggel vett zsemlével és paprikával. Jólesett a pihenő, megújult erővel indultunk tovább.

Igen meleg volt, pár perc után már folyt rólam a víz. Egy utcai kútnál teleengedtem a kalapomat vízzel, úgy tettem a fejemre. Eténél kereszteztük a 13-as utat. Itt kötöttem ki a nemzeti színű szalagomat, amit indulás előtt Szilviától kaptam.

Mezőgazdasági területeken, különböző minőségű és nehézségű földutakon ballagtunk. Szinte sík volt a terep, de a hőség miatt eléggé szenvedtem. Egy mezőgazdasági telephez érve, egy árnyas fa alatt ittunk egyet, amikor észrevettem, hogy nem túl messze egy magyar zászló lengedezik. Gyorsan indultunk is tovább és még a könnyeink is kipotyogtak, amikor odaértünk. A kisbériek, pontosabban ászáriak vártak minket terített asztalokkal, kitelepülve a határba. Volt ott minden: kenyér, tepertőkrém, kacsazsír, libazsír, hagyma, paprika, édes és sós süti, hűtött ital, bor, pálinka. Én két szelet kenyeret ettem meg, mellé egy hideg fröccsöt ittam, nagyon jól esett. Persze a sütit és a pogácsát is megkóstoltam. A földre egy nagy ponyva volt leterítve, még pihenni, heverészni is lehetett volna.

Az ászáriak fogadása kint a határban

A zarándok árnyéka

Nem időztünk túl sokáig, indultunk tovább, már csak 4 km volt hátra. 12 órára be is értünk Ászárra. Az iskola melletti sportcsarnokban voltunk elszállásolva. Sokkal jobb, mint a tegnapi tornaterem, tágas, levegős. Fürdés és mosás után átballagtunk a templomba, ahol ismét sok-sok sütivel, pogival és hideg ásványvízzel vártak minket. Ettünk- ittunk, majd visszaballagtunk a szállásra. Szundítottam egyet, majd írtam a naplómat.

Egész jól bírtam a napot, semmi extra bajom nincs, csak nagyon fáradt vagyok. Ma útközben fájdogált a lábam, főleg az alsó lábszáram. De nincs vízhólyagom(egyelőre), ami nagyon fontos, mert alig van ember, aki ne szenvedne a vízhólyagoktól. WC-re is sikerül minden nap elmenni, ehhez lehet hozzájárul az útszélen gyakran fellelhető gyümölcskínálat (szilva).

A sportcsarnok érdekes képet mutatott délután fél ötkor. Mindenki heverészik, pihen, vagy csendben beszélget. Tulajdonképpen csuda jó dolgunk van! Semmi háztartás, semmi kerti munka, semmi család. Csak lenyomjuk a napi kilométeradagot és kész.

Ma sokat sírdogáltam útközben, sok szomorú gondolat kavargott bennem. Sokat gondolok szeretteimre, a családomra, édesapámra, húgomra. Jutka pedig minden gondolatomban ott van, minden lépésemet kíséri. Vannak olyan képek, amelyeket már eleve úgy készítek, Jutkának ezt látni kell, vannak olyan pillanatok, amelyeket csak ő tud majd megérteni.

Este a zarándokmise után közös vacsora volt az iskolai menzán, zöldbabfőzelék, fasírozott és hideg víz.

Már sötétedett, amikor Feri telefonált, megy haza Bécsből és éppen Kisbérnél jár. Mondtam neki, mi is éppen ott éjszakázunk. Bejött hozzám, nagyon örültem neki. Beszélgettünk egy jó fél órát. Hazaküldtem 1 mellényt, 1 pólót és 1 pár zoknit, nem lesz rá szükségem, biztosan tudom, Ennyivel is kevesebbet kell cipelnem. Az esti megbeszélésen nem voltam, lefeküdtem aludni.

Egy széles és egy keskeny, alig látható út

Egy zarándok lába ( nem az enyém, arról majd a 8. napon lesz egy fotó), és nem ez volt a legrosszabb

"Merj szeretni és szeretetet elfogadni."

 

" A bátorság azt jelent, nem félünk a bírálattól. Magunkra támaszkodunk, készek vagyunk vállalni tetteink következményeit és okulni belőlük. Azt jelenti, bízunk magunkban, és el merjük vágni azokat a zsinórokat, amelyekkel mások a szeszélyeik szerint akarnak rángatni. "   (Dyer Wayne)

Mivel ma délutánra esőt ígértek, a legtöbben igen korán akartak indulni. Négy órakor már nagy nyüzsgés volt, mi is felkeltünk. Ismét a mosdóban csomagoltam. Ettem a reggeli büféből egy szelet zsíros kenyeret, hiszen egy almán kívül nem volt semmi ennivalóm. Ja, de mégis! Tegnap a vacsoránál elcsomagoltam 2 kis darab kenyeret.

5:10-kor tudtunk elindulni. Szerencsére találtunk még Ászáron egy korán nyitó boltot. Vettem 1 zsemlét, 1 paradicsomot és 1 kis májkrémet. Most már nyugodtan néztem a nap elébe, éhezni már nem fogok. (Akkor még nem tudhattam, a májkrémet csak itthon fogom megenni.

Indul a 6. nap

10 km után értünk Bársonyosra. Nagyon gyorsan fogytak a kilométerek, jó tempóban gyalogoltunk. Pihentünk a falu központjában, ahol padok voltak és volt egy utcai csap is, így vizet is tudtunk vételezni. Egy jó negyedóra pihenő után már indultunk is tovább.

Pihenő Bársonyoson

Tápszentmiklóshoz közeledve először a református templom tornyát láttuk meg, de a faluba beérve a katolikus templomig mentünk, ahol a katolikus hívek nagy szeretettel és bőséges reggelivel fogadtak minket. A templom előterében volt megterítve. Volt ott minden, szendvics, zsíros kenyér, sós és édes süti, bor, pálinka, ásványvíz. Ahogy ott falatoztunk, egy öreg nénit láttunk sántikálni a templom felé. Juliska néni, mint megtudtuk, minden évben rétest süt a Jakabos zarándokoknak, majd felpakolja a gurulós járókeretre. Elcsoszog a templomig, hogy megkínálhassa a vándorokat. Nagyon megható volt látni és megölelni ezt a csupa szív idős asszonyt. Közel 1 órát időztünk itt, majd indultunk tovább.

Juliska néni a járókerettel, Ibolya meghatódva köszönti

Tápon megnéztük a katolikus templomot, amit szintén a mi tiszteletünkre tartottak nyitva. Egy kis pihenő után nekivágtunk az utolsó 8 kilométernek. De a falu végén még betértünk egy vendéglőbe, ahol finom kávét ittunk. Egy falubeli férfi pedig pár szem sárgabarackot adott útravalónak.

A tápi templom orgonája ....

....és fésűkagylós padjai

Már túl voltunk a mai szakasz nagyobb részén és még mindig dél előtt járt az óra.

A kishegyesi emlékoszlop nagyon meghatott szépségével. Az ökumené jegyében készült faragott emlékoszlopnál áldotta meg a bencés főapát az egész magyarországi Szent Jakab zarándokutat. Utána viszont sikerült ismét szépen eltévednünk. Megkevertek a turistajelek, nem voltunk eléggé figyelmesek, pedig csak egyenesen kellett volna tovább mennünk, de mi jobbra kanyarodtunk. Egy zarándoktársunk futott utánunk, kiabált, integetett, hogy felhívja magára a figyelmet. Szerencsére Ibolya éppen a kukoricás felfedezése miatt megállt, így én is hátrafordultam és észrevettem az integető hölgyet. Visszafordultunk és hálás szívvel köszöntük meg a figyelmeztetést. Csak pár száz méter kitérőt jelentett ez a figyelmetlenségünk.

Az ökumenikus emlékoszlop

Jelek, amelyekre mindig nagyon kellett figyelni

Gyönyörű helyeken bandukoltunk. Reggel korán még nagyon beszédesek voltunk, itt már csak lépegettünk némán. Kezdtünk fáradni.

Pannonhalmához közeledve egy kedves házaspárral tartottunk egy darabig. Ági és Gyuri, tavaly jártak a Caminon. Sok rossz élményük volt, kellemetlen magyar útitársakat szereztek, akik sok keserűséget okoztak nekik. Ági csak úgy tudta az esetet lezárni, hogy még a Caminos naplóját is elégette.

Hosszú és fárasztó emelkedőn értünk el az Apátság épülete elé. Majd a hegy másik oldalán ballaghattunk lefelé. Ezt a szakaszt ki is lehetett volna hagyni, mehettünk volna rögtön a faluba, de mi, elszánt zarándokok, sosem hátráltunk meg egy kis emelkedőtől. Nagyon ügyesen fél kettőre érkeztünk meg a szállásra. Éppen elkezdett esni az eső, mi még nem áztunk meg, de a zsákjainkra felhúztuk az esővédőket. A tágas tornateremben bevackoltuk magunkat. Volt egy fedett bicikli tároló, oda teregettük a kimosott ruháinkat. Éjszakára pedig a tornaterem bordásfala volt a ruhaszárító. Úgy számoltam, ma mostam utoljára, most már kihúzom hazáig.

A helyi boltban vettem egy kis ennivalót vacsorára. 1 paradicsomot, fél liter tejet, 1 zsemlét és 4 szelet szalámit. Megvolt még a reggel vásárolt ennivalóm is, hiszen napközben kaptunk enni Tápszentmiklóson. Készítettem egy szendvicset, amit becsomagoltam holnapra, a többi ennivalómat mind megettem. Megállapítottam, hogy ezen a zarándokúton nem fogok fogyni, olyan sok finomságot kapunk mindenfelé.

Este hatkor volt a kőletétel a pápai keresztnél. Nagyon megható volt a kis ünnepség. Szakadó esőben álltunk ott, a nyugdíjas József atya mondott beszédet, valaki tárogatózott, majd sorban letettük a köveinket, amit otthonról hoztunk, a kereszt lábához. Már vége lett az ünnepségnek és oszladozott a csoport, amikor odaálltam a kereszt elé és elkezdtem énekelni a Himnuszt. Sorban kapcsolódtak be társaim az éneklésbe és a végén ,már mindenki együtt énekelt. Még a Székely himnusszal is megtoldottuk. Nagyon megható volt, végig sírtam, nyeldestem a könnyeim rendesen. De nem voltam ezzel egyedül, férfiak, nők ,remegő szájjal álltunk a kereszt előtt.

Este mise volt, mezítláb ballagtam a falun keresztül, nem akartam a bakancsomat eláztatni, a strandpapucs, amiben mentem, meg nagyon csúszott.

Ma visszajött Irénke, holnaptól folytatja az Utat.

Merj az úton maradni

 

" Boldog és bölcs, aki azzal ébred: ma jobb akarok lenni, mint tegnap voltam"   (Fénelon)

Este azt kérték a szervezők a csapattól, 6 óra előtt ne mozgolódjon senki, ennek ellenére már 5 óra előtt olyan nyüzsgés volt, hogy én is felébredtem és már nem is tudtam visszaaludni. 6 előtt 10 perccel aztán én is felkeltem.

Tegnap este kaptunk adományba fonott kalácsot és baracklekvárt, így volt lehetőség ingyen reggelizni. Megettem két szelet kalácsot, finom volt.

Hét óra előtt 10 perccel indultunk. Ma a Sokorón mentünk volna keresztül, de a helyiek figyelmeztettek, a tegnapi eső miatt, nem lehet felmenni a hegyre. Ezért a főúton gyalogoltunk, ami a nagy forgalom miatt nem volt sem kellemes, sem biztonságos. Különösen akkor, amikor a kamionok, vagy teherautók húztak el mellettünk lassítás nélkül. Egymás után ballagtunk az út szélén.

Rövid időn belül Écsre értünk, ahol megnéztük a templomot.

Innen a 82-es úton (útszélen) mentünk tovább. Ezen a szakaszon nem nagyon volt lehetőség a befelé fordulásra. Autók, kamionok robogtak el mellettünk. Megkönnyebbülés volt beérni Nyúl faluba. Ezt a helységet az igazi Jakab út nem érinti. A szervezők szalagokkal jelölték ki a falu mellékutcáin az ideiglenes útvonalat. Találtunk a falu közepén egy jó kis pihenőhelyet, asztallal, padokkal. Megpihentünk egy kicsit, megettem a tegnap csomagolt szendvicsemet, megszellőztettem a lábaimat és egy fél óra után indultunk tovább.

Ráérősen ballagtunk, hiszen Győrújbaráton az egész csoport közös ebéden vett részt. Az evangélikus templom udvarán gyülekeztünk. Mire odaértünk, már elég sokan ott voltak. Egy nagy sátor volt felállítva, alatta asztalok, padok. Innivaló és pogácsa már az érkezéskor oda volt készítve. Az ebédig még bőven volt idő, ezért leheveredtem a fűbe és próbáltam pihenni. Ez annyira jól sikerült, hogy még aludtam is egy keveset. Jólesett a napocska melege, még az sem számított, hogy a föld egy kicsit kemény volt.

Közben megérkezett az evangélikus lelkész is. Mindnyájan bementünk a templomba, ahol egy rövid istentiszteletet tartottak a zarándokok köszöntésére és tiszteletére.

Mire vége lett az istentiszteletnek, megérkezett az ebéd is. Nagyon finom gulyás volt, kenyérrel. Rengeteg sütit és pogácsát is kínáltak a lelkes önkéntesek. Gondoltuk is, tele gyomorral nem a legjobb gyalogolni, pedig az út nagyobb része még hátra volt.

A ménfőcsanaki templomnál maga a plébános úr várt minket kedves szavakkal, hideg vízzel, házi szörppel és ismét pogácsával. Mindent megkóstoltunk, megnéztük a templomot, begyűjtöttük a pecsétet és indultunk tovább.

A ménfőcsanaki templom gyönyörű ólomüveg ablaka

Utunk egy tájvédelmi körzeten vezetett keresztül. Átkeltünk egy kis hídon a holt Marcal ágon, majd egy deszkaösvényen elértünk egy kilátóhoz. Nem sokkal később rákanyarodtunk a Rába töltésére és hosszas gyaloglás után, itt értünk be Győrbe.

Útközben Győr felé

Kicsit nehezen haladtam, mert egy hirtelen mozdulatnál becsípődött a forgóm, ami minden lépésnél fájdalmas volt. Mivel láttam, éreztem, magától nem nagyon akart helyre csusszanni, bevettem egy fájdalomcsillapítót, aminek egy fél óra múlva már kezdtem is érezni a jótékony hatását. Ennek a szakasznak volt még egy kellemetlen része is. A töltésen végig kavicsos volt az út. Hát az én cipőm talpa bizony eléggé el van kopva, helyenként a recékből már semmi nincs, ezért a köveket igen csak éreztem. Meg is lett az eredménye, VÍZHÓLYAG! Igaz csak egy, nem túl nagy, a jobb talpamon a hüvelykujjam tövében. Utánaszámoltam, ebben a cipőben kb. 1500 km gyaloglás van benne.

Már elértük Győr bevezető utcáját, amikor hirtelen beborult az ég és elkezdett szakadni az eső. Gyorsan esőfelszerelésbe öltöztünk és úgy ballagtunk tovább. Jó sokat kellett mennünk a városban, mire megérkeztünk a szállásra, ami most a bencés gimnázium kollégiumában volt. Itt négyágyas szobák voltak. Megörültünk a rendes ágyaknak és a külön fürdőszobának, wc-nek.

Rendbe raktuk magunkat és elindultunk a városba. Eléggé fáradt voltam, de egy kicsit körül akartunk nézni. A boltban csak ásványvizet és sós napraforgómagot vettem, volt 2 szelet kenyerem és sajtom, gondoltam, azzal már kihúzom a holnapi napot. Megcsodáltuk a templomot, elég gyorsan visszamentünk a szállásra. Jó lett volna lefeküdni, nagyon fáradt voltam, de este az alagsorban az utolsó összejövetelünk volt, ahol azért illett megjelenni.

Dóri ismertette a holnapi útvonalat és tartott egy kis búcsúbeszédet. Mindenki kapott ajándékba egy fa kagylót a jakabos emblémával. A végén még boroztunk is egy kicsit, aztán mentünk aludni.

Ma szerettem volna találkozni Julikával, de sajnos egy családi betegség miatt erre nem kerülhetett sor. Pedig nagyon készültem rá. Megbeszéltük telefonon, ha rendeződnek a dolgok, mindenképpen találkozunk, mindenképpen meglátogatom.

Holnap véget ér a zarándoklat, szinte hihetetlen.

Nagyon gyorsan elaludtam és reggelig aludtam, minta bunda.

MERJ....

 

"Mindannyiunk számára ....ugyanaz az idő adatik meg. Ugyanazok az évek, hetek, órák, mint gyorsan lepergő szemcsék a homokórában. Ha engedjük átszökni őket ujjaink közt, tragikus veszteség ér bennünket. Ha minden pillanatot megélünk, ha minden nap számít életünkben, az már a bölcsesség kezdete."         (E. Roosevelt)

A Bencés kollégiumban nagyon jól aludtam, egy hét után újra matracos ágyon, bár ágynemű nem volt, a hálózsákjainkba bújtunk. De azért megállapítottuk, nem is volt olyan rossz a tornatermekben aludni, sokkal könnyebb volt megismerni a csoport tagjait, a tágas terek miatt egyáltalán nem volt zavaró a sok ember. Időnként volt horkolás, de az sem volt zavaró, nem úgy, mint Spanyolországban, ahol egymás hegyén – hátán aludtunk.

Ma javarészt töltésen és sík terepen gyalogoltunk, sem a rossz útviszonyoktól, sem a szintkülönbségtől nem kellett tartanunk. Tudtuk, hogy nem érintünk települést, tehát 25 km-en keresztül nem lesz semmi, még vízvételi lehetőség sem. Legalább is így gondoltuk, de itt is értek kellemes meglepetések.

Az ÚT

Rövidesen elértük a Radnóti emlékhelyet, ahol egy rövid pihenőt tartottunk. Akkor még egész kellemesen hűvös volt az idő.

A Radnóti emlékhelynél

Kereszteztük az 1-es főutat, az M1-es autópályát és egy vasútvonalat is. Hosszan ballagtunk a Rábca töltésén. Meleg volt, de nem elviselhetetlen. Időnként lágy szellő is fújdogált. Nem nagyon szakadt szét a csoport, mindig volt valaki látótávolságon belül, előttünk és mögöttünk is. Magyarázható ez a nyílt tereppel is, messzire el lehetett látni, dombok, fák, vagy házak nem zavarták a kilátást. Akik tavaly is itt voltak, mesélték, rengeteg volt a szúnyog, attól és a hőségtől is nagyon szenvedtek. Most csak a fáradság jelentkezett egyre erősebben. A tegnapi vízhólyagomat sikerült ügyesen leragasztani, így a lábammal különösebb baj nem volt. Együtt ballagtunk hárman, Ibolya, Irénke és én.

Lábam

A Rábca töltésén

A börcsi hídhoz érve, nagy fogadtatásban volt részünk. A falu lakói bőségesen megvendégeltek minket. Kitelepültek a falu határába és ott kínálgattak minket mindenféle földi jóval. Azt a szeretetet és kedvességet, amit ott tapasztaltunk, nem lehet leírni, elmondani, azt át kellett élni.

A börcsiek szeretetvendégsége

Innen már nem volt mesze az a hajdani fácánnevelő telep, ahol az egész csoportnak találkozója volt. Úgy beszéltük meg, 13 órára mindenkinek oda kell érni, onnan már együtt vonulunk Lébényig. Így is történt. De ezen a helyen is megvendégeltek minket, sok finom hűtött itallal vártak.

A fácántelepen.Már csak 3 km Lébény.

Itt mindenki átöltözött az egyen pólóba és az egész csapat együtt tette meg a hátralévő három kilométert. Nagyon lassan vonultunk, elül ment a csoport lelki vezetője, Dóra, mellette a lébényi plébános, Tibor atya, aki végig a zarándoktársunk volt, és akiről csak most, az utolsó nap tudtam meg, hogy szintén felvidéki származású, gútai és Komáromban járt iskolába. Az élen haladt a zászlóvivő társunk is. Kimondhatatlan érzés lett úrrá rajtam, de gondolom a többieken is. Elhalkultak a beszélgetések, mindenki várakozva kereste, mikor pillantjuk meg a templomtornyot.

Aztán lassan beértünk a faluba. Ami ekkor következett, sose fogom elfelejteni. Befordultunk a templom utcájába és elkezdtük énekelni a Himnuszt. És ekkor megszólaltak a harangok. A mi kis csapatunk tiszteletére. Nem tudom, szem maradt-e szárazon, de én és a mellettem levők mind sírtunk. A templom előtt megálltunk, én felnéztem a toronyra, vagy talán az égre? És csak folytak a könnyeim. Sokan térdre ereszkedtek és imát suttogtak. Végül a helyiek éneke kíséretében vonultunk be a templomba. Lerogytam egy padra, úgy hátizsákostól és talán fel sem fogtam igazán, vége a zarándoklatnak, megérkeztünk.

A templomban rövid köszöntő volt, majd megkaptuk a Zarándokoklevelet, ami tanúsítja, hogy teljesítettem a Szent Jakab út magyarországi szakaszát. A zarándokközpont udvarán finom és kiadós ebéddel vártak minket.

A Zarándokok kútjánál Lébényben

Még néhány fényképet készítettem, majd búcsút vettem kedves zarándoktársaimtól és egy kora délutáni busszal elindultam haza.

Véget ért a zarándoklat!

Hazaértem